Mára gondolatindítónak egy régi kínai tanmesét hoztam, a vakról és a sántáról.

“A tartományt ellenséges csapatok özönlötték el. Amikor egy sánta beszámolt a támadásról vak barátjának, az hátára vette a sántát és mindketten megmenekültek. ez azért sikerült, mert kiegészítették egymás gyenge oldalait.”

Hogy mi ebből a tanulság?

Számomra a következő: életünkben rengeteg emberrel találkozunk, néhányukkal csak futólag, másokkal rövidebb-hosszabb időt töltünk együtt.

Mindenkivel, akivel csak találkozunk, meghatározhatjuk, hogy milyen módon kívánjuk őt az életünk részévé tenni. A kapcsolat minősége attól függ, hogy annak résztvevői milyen szándékkal vágnak neki, és mit tesznek érte.

Mit tehetünk azért, hogy a kapcsolataink jól alakuljanak?

Meg tudjuk-e változtatni mások viselkedését, attitűdjét, világszemléletét?

Van-e erre ráhatásunk, vagy csak azt hisszük, hogy van, és ha szembesülünk azzal, hogy nincs, akkor frusztrálttá válunk?

Mi az, amire valóban hatással vagyunk?

Véleményem szerint a saját gondolatainkra és ezek alapján pedig a viselkedésünkre.

Legközelebb, ítélkezés és véleményalkotás helyett először lépj hátra: ez a legnehezebb.

Próbálj meg csak figyelni, jelen lenni, és arra koncentrálni, hogy azt befolyásold, amire van ráhatásod: saját magadra.