Karácsonyra kaptam meg ezt az egyszerű kivitelű kis könyvecskét, Amerika egyik legismertebb és legbefolyásosabb asszonya által írt jegyzetek összegyűjtését. Nagyon megfogott.

Ha mélyen a szívemre teszem a kezemet, igazából semmi különleges nincs az egyes írásokban, tehát nem ad igazán különlegeset, ha érted, mire gondolok- nem biztos, hogy ez a könyv, ami kipattintja az isteni szikrát a fejemből, és elindít a változás felé. Tulajdonképpen nehezen műfajba sorolható mű, bár talán nem is volt szándék, hogy műfaji keretek között maradjon. Lehet, hogy nem hoz létre nagy változást, mégis elgondolkodtat.

Oprah éveken keresztül hónapról hónapra megírt egy-egy bejegyzést a magazinjába, Amit biztosan tudok címmel, és ezekből a cikkekből, gondolatfoszlányokból mazsolázgat a könyvben.

Ami igazán elgondolkodtató a könyvben számomra, az nem is maga a tartalom. Hanem az a kérdés, hogy ha szükség lenne rá, én képes lennék-e éveken, évtizedeken keresztül önmagamat boncolgatva rájönni, hogy mi lakik a lelkem legmélyén. Hogy mekkora elkötelezettség, keménység és kitartás szükségeltetik mindehhez. Vajon mi lehet az az erő, az a motiváció, amit meg kéne ehhez találnom magamban? És mit találnék, ha ezt bevállalnám?

Sok mindent megteszünk évről évre, észre sem vesszük, hogy csináljuk. Mégis, mivel más egy ilyen írás? Talán csak azért különbözik, mert nem általános, nem elfogadott, nem gyakori?

Persze, ahhoz, hogy valaki ilyen módon kitárulkozzon, ilyen típusú személyiségre van szükség, de nem kell mindezt a nyilvánosság előtt megtenni. Lehet naplót is írni.

Sosem voltam naplóíró ember, amit – így, utólag, ezeket a szösszeneteket olvasva – egy kicsit sajnálok is. Bár, azt gondolom, sosem késő elkezdeni. És nem feltétlenül a történéseket kéne leírni, hanem inkább a gondolatokat, az érzéseket, ahogyan megélem a körülöttem zajló eseményeket. Hiszen azt hiszem, ez az igazán fontos.

Búcsúzóul hoztam egy idézetet a könyvből, ami nekem nagyon sokat adott. Sokszor átolvasom, újra és újra. Nevezhetem hitvallásnak is.

“Soha többé nem teszek meg semmit senkiért, ha nem a szívem szólít fel erre. Nem veszek részt olyan összejövetelen, nem bonyolítok le olyan telefonhívást, nem írok olyan levelet, nem támogatok olyan ügyet és nem veszek részt olyan tevékenységben, amire nem mondok igent minden porcikámmal. Az a szándék kell vezéreljen, hogy hű legyek önmagamhoz.

Mielőtt igent mondanának tehát bármire, kérdezzék meg maguktól: “Mi a valódi szándékom?” Ez a szándék lelkük legmélyéről kell fakadjon, ne észérvek sugallják. Szükség esetén tanácsot is kérhetnek. Mikor helyeslik az adott kérést, egész testükben érezni fogják.

Bizonyosan tudom, hogy csak azután győzhettem le a tetszeni akarás betegségét, miután dűlőre jutottam önmagammal. Minekutána elfogadtam, hogy akkor is jó embernek mondhatom magam, mikor éppen elutasítok egy kérést, többé semmit nem kellett bizonygatnom senki előtt. Régebben féltem, hogy azt mondják rám: “Mégis, mit gondol, ki ő?” Ma már van bátorságom így felelni: “Íme, ez vagyok én.” “